Van nekünk egy Zsidó-negyedünk. Így hívják az Andrássy út - Teréz krt. - Rákóczi út - Károly krt - Bajcsy-Zsilinszky út által határolt területet. Ez a világörökség része. Aki veszi magának a fáradtságot és sétál egyet ebben a negyedben, az biztos, hogy egy időutazáson érezheti magát. Egyszerre szép és szomorú, meghitt és fennkölt, régi és modern. Nem véletlenül látni itt mindig turistákat bóklászni utikönyvekkel, meg-megállva házak előtt, kattogtatva a fényképezőgépeket. Büszke vagyok, de mégis közben rettenetesen szégyellem magam. Mert Budapestnek ez a csodálatos, hangulatos, történelmi része annyira el van hanyagolva, hogy az már fáj. Nem mondom, van varázsa a lepusztult házaknak, az omladozó falaknak, de csak egy határig. A koszra, szemétre, a graffitikre, az odanemfigyelésre viszont nincs mentség. A környéken semmi nincs, ami megmutatná az egykor itt élők nyüzsgő életét, a szegénységet és a gazdagságot, a zsidó identitást és vallást. Nincs múzeum, nincs emlékház, nincs ajándékbolt, zsidó kulturális központ... Pontosabban egy múzeumot találtunk, amiről azt sem tudtam eddig, hogy létezik. Ez az Elektrotechnikai Múzeum a Kazinczy utcában. Úgy tűnik, a bédekkerek megemlítik, mert vagy három turistacsoportot láttunk, akik be akartak menni, sikertelenül. Zárva volt.
A Zsidó-negyedben található Gozsdu-udvar külön bekezdést érdemel. Nem igazán tudtam eldönteni, a szépen felújított épületegyüttesben még folyik a munka, félbehagyták, vagy már elkészült, csak még nincs benne élet. Mindenesetre olyan halott, hogy az már fáj. Pedig van benne fantázia, vannak üzletek és vendéglátóhelyiségek, nyitottak, kiadók, zártak egyaránt. Lehetne itt élet, kulturális központ, kedvelt találkozóhely.
Utolsó kommentek